Aznap este az eső apró ujjakkal kopogott a konyhaablakon. A szobában csak a falióra halk ketyegése és a lámpa mézszínű fénye törte meg a csendet.
Ilus mama unokája egyszer csak a mellkasára tette a tenyerét.
– Ilus mama, ki mondja a szívemnek, hogy mikor dobbantson?
Ilus mama elmosolyodott, és kinyitotta az ölében pihenő mesekönyvet.
A lapok közül egy apró, piros üveglámpás emelkedett fel. Nem világított erősen. Csak szelíden, egyenletesen: fény… pihenés… fény… pihenés…
– Senkinek sem kell figyelmeztetnie – mondta Ilus mama. – A szívünknek saját ritmusa van. Csendben dolgozik értünk akkor is, amikor alszunk, nevetünk, sietünk vagy éppen megpihenünk.
– Olyan, mint a falióra?
– Egy kicsit. De ez élő ritmus. Mozgás közben gyorsabbá válhat, pihenéskor pedig lecsendesedhet. Figyel ránk, és alkalmazkodik hozzánk.
A kislány közelebb hajolt a lámpáshoz.
– És mi mit tehetünk érte?
– Nem tökéletességet vár tőlünk – felelte Ilus mama. – Inkább gondoskodást. Egy kis mozgást, elegendő pihenést, figyelmes étkezést és néhány csendes percet, amikor nem akarunk minden feladatot egyszerre megoldani.
Az unoka elgondolkodott.
– De te mindig másokról gondoskodsz. Neked is marad hely a saját szívedben?
Ilus mama egy pillanatra elcsendesedett.
– Egyre több – mondta végül. – Mert megtanultam, hogy önmagunkról gondoskodni nem önzés. Nem vesz el a szeretetből. Segít, hogy igazán jelen lehessünk azoknak, akiket szeretünk.
A kislány tenyerét újra a mellkasára tette.
A piros lámpás pedig tovább világított: nyugodtan, hűségesen, a maga bölcs ritmusában.
Mintha minden apró fénye ezt üzente volna:
„Itt vagy. Élsz. Ne feledkezz meg magadról sem.”
Reménymentor tanulság:
A szívünk egész életünkön át csendben dolgozik értünk. A pihenés, a rendszeres mozgás és az önmagunkra fordított figyelem nem luxus, hanem a mindennapi gondoskodás része.
A történet edukációs, szemléletformáló céllal készült, és nem helyettesíti az orvosi tanácsadást.