Ilus mama aznap este lassan becsukta a konyhaablakot.
Odakint elcsendesedett az utca. A lámpák aranyló fénye puhán simult az üvegre, a szobában pedig már csak az öreg falióra halk ketyegése hallatszott.
A kisunokája odakuporodott Ilus mama fotelje mellé, és magára húzta a puha takaró szélét.
– Mama, amikor mi alszunk, a testünkben is minden elalszik?
Ilus mama elmosolyodott, és az ölébe vette a régi mesekönyvet.
– Ó, dehogy, kincsem. Képzeld el, hogy a testedben van egy hatalmas, láthatatlan város. Olyan nagy, hogy még a legügyesebb térképrajzoló sem tudná egyetlen lapra rárajzolni.
– És vannak benne házak?
– Vannak bizony. Aprócska sejtházak. Olyan picik, hogy szabad szemmel nem is láthatjuk őket, mégis mindegyik fontos feladatot végez.
Ilus mama kinyitotta a könyvet.
A lapokon egyszer csak apró fények gyúltak. Gömbölyű kis házikók jelentek meg, közöttük aranyszínű utak kanyarogtak, a kapuk pedig csendesen nyíltak és csukódtak.
– Miért van ennyi kapu? – kérdezte a gyermek.
– Mert minden kis sejtházat finom határ vesz körül. Nem kemény kőfal, hanem inkább egy bölcs kapu, amely segít rendet tartani: mi juthat be, mi távozhat, és hogyan adhatnak hírt egymásnak a város lakói.
A gyermek közelebb hajolt.
– És mindenki ugyanazt csinálja?
– Nem. Van, aki üzenetet továbbít. Van, aki épít, van, aki szállít, és van, aki a rá bízott apró feladatot végzi. Egyikük sem tudna mindent egyedül. De amikor együtt dolgoznak, a város megtelik élettel.
– Mit kérnek ezért tőlünk?
Ilus mama egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem kérnek tökéletességet. Csak figyelmet és gondoskodást. Pihenést, mozgást, vizet, megfelelő táplálékot és olyan fontos építőelemeket, amelyekre a testünknek szüksége van a normál működéséhez.
– És szólnak, ha valamire szükségük van?
– A test a maga módján mindig üzen. De nem minden változást érzünk meg azonnal. Ezért a gondoskodás nem azt jelenti, hogy megvárjuk, amíg kiabálni kezd. Inkább tanulunk róla, kérdezünk, figyelünk, és amikor szükséges, segítséget kérünk vagy utánajárunk annak, amit nem láthatunk.
– Akkor félni kell a kis város miatt?
Ilus mama gyengéden megsimította a gyermek fejét.
– Nem, kincsem. Nem félni kell tőle, hanem szeretni. A testünk nem az ellenségünk. Egy csodálatos, élő világ, amely minden nap értünk dolgozik.
A gyermek néhány pillanatig csendben nézte a saját kezét.
– Mama… benned is ott van ez a város?
– Bizony, bennem is.
– És amikor te mindenkiről gondoskodsz, a te kis városodról ki gondoskodik?
Ilus mama keze megállt a könyv lapján.
Aztán elmosolyodott, de a szemében most különösen meleg fény gyúlt.
– Látod, kincsem… ezt a kérdést sok felnőttnek is fel kellene tennie önmagának.
Mert aki mindig másokra figyel, annak néha meg kell tanulnia saját magát is észrevenni.
A sejtek kis városa nem kér hangos ígéreteket.
Csak azt, hogy időnként mi is tegyünk érte egy apró, szeretetteljes dolgot.
Reménymentor tanulság:
A testünk nem ellenség, hanem egy ránk bízott, csodálatos élő világ. A gondoskodás ott kezdődik, amikor nemcsak mások halk szavát, hanem önmagunk testének üzeneteit is megtanuljuk meghallani.
Ez a történet szemléletformáló, edukációs tartalom, és nem helyettesít orvosi tanácsadást.