Aznap este Lili sokáig nézte Ilus mama kezét.
– Mama…
– Igen, kincsem?
– A te kezed mindig csinál valamit.
Ilus mama elmosolyodott.
– Például?
Lili számolni kezdett az ujjain.
– Főz.
Terít.
Megigazítja a takarót.
Megfogja a kezem.
Megsimogatja a fejem.
Elrakja, amit mások széthagytak…
– Ez már egész szép lista – nevetett Ilus mama.
Amikor kinyitották a mesekönyvet, azon az estén egy különös kéz jelent meg a lapokon.
Nem volt varázspálca a kezében.
Csak dolgozott.
Kenyeret dagasztott.
Levest kevert.
Virágot locsolt.
Kabátot gombolt.
Egy síró gyermeket ölelt magához.
Egy fáradt ember elé letett egy csésze teát.
– Ő is nagymama? – kérdezte Lili.
– Talán. Vagy édesanya. Vagy valaki, aki sokat gondoskodik másokról.
A kéz egész nap járt.
Adott.
Segített.
Emelt.
Tartott.
Estére azonban lassulni kezdett.
– Mi történt vele? – kérdezte Lili.
– Elfáradt.
– De hát még nincs kész!
Ilus mama ránézett.
– Mikor van kész egy gondoskodó ember?
Lili gondolkodott.
A könyvben közben újabb feladatok érkeztek.
Egy kosár ruha.
Egy tányér.
Egy bevásárlótáska.
Egy telefonhívás.
A kéz mindegyik felé elindult.
Aztán egyszer csak megállt.
A könyv közepén megjelent egy apró fotel.
Mellette egy csésze tea.
Az ablakon túl esti ég ragyogott.
A kéz bizonytalanul nézte.
– Miért nem ül le? – kérdezte Lili.
– Talán azt gondolja, hogy előbb mindenki másnak rendben kell lennie.
– És utána?
– Utána majd ő következik.
Lili elhallgatott.
– Mint a „majd holnap” manó?
Ilus mama elmosolyodott.
– Egy kicsit.
A kéz már indult volna tovább, amikor egy kisebb kéz megfogta.
– Ki az? – kérdezte Lili.
A könyvben egy kislány állt előtte.
– Most te ülj le egy kicsit – mondta.
– De még annyi dolgom van!
– Holnap is lesz.
A kéz végül leült.
Nem történt csoda.
A világ nem állt meg.
A tányérok nem szaladtak el.
A virágok sem hervadtak el azonnal.
Csak csend lett.
A kéz körül lassan apró aranyfények jelentek meg.
– Mitől világít? – kérdezte Lili.
– Talán most ő kap abból a gondoskodásból, amit egész nap másoknak adott.
A könyv lapjai továbbfordultak.
A kéz sétált egy rövidet.
Máskor segítséget kért.
Egyszer időben lefeküdt.
Egy másik napon egyszerűen csak azt mondta:
– Most elfáradtam.
Lili meglepődött.
– Ezt szabad?
– Mit?
– Kimondani, hogy elfáradtunk.
– Miért ne lenne szabad?
– Mert aki erős, az mindig bírja.
Ilus mama megrázta a fejét.
– Az erő nem azt jelenti, hogy soha nem fáradunk el.
– Akkor mit?
– Néha azt is, hogy észrevesszük, mikor kell megállni.
A mesekönyvben a gondoskodó kéz újra dolgozni kezdett.
De most már néha pihent is.
Ha segítséget ajánlottak neki, nem mondta mindig azt, hogy:
„Majd én.”
Néha azt felelte:
„Köszönöm.”
Lili mosolygott.
– Ez nehéz szó?
– Van, akinek nagyon.
A könyvben ezután két tenyér jelent meg egymással szemben.
Az egyik kifelé fordult.
Adott.
A másik felfelé.
Fogadott.
– Melyik a gondoskodás? – kérdezte Lili.
Ilus mama a két kézre mutatott.
– Mindkettő.
– Az is gondoskodás, ha elfogadom, hogy valaki segítsen nekem?
– Igen.
– És ha pihenek?
– Az is lehet.
– És ha magamra is figyelek?
– Különösen az.
Lili újra Ilus mama kezére nézett.
Aztán megfogta.
– Mama…
– Igen?
– Neked is jut a gondoskodásból?
Ilus mama egy pillanatra elcsendesedett.
– Tanulom, hogy jusson.
Lili megszorította a kezét.
– Akkor ebben én is segítek.
– Hogyan?
– Néha majd megkérdezem: „Mama, te hogy vagy?”
Ilus mama szeme elmosolyodott.
– Ez nagyon szép kezdet.
A mesekönyv lassan becsukódott.
Lili még mindig fogta Ilus mama kezét.
Most már nem csak azt látta benne, mennyi mindent tud adni.
Azt is, hogy ennek a kéznek néha pihennie, töltekeznie és elfogadnia is szabad.
Reménymentor tanulság:
A gondoskodás nem attól teljes, hogy mindig mindent mi viszünk el a hátunkon.
Aki sokat ad másoknak, annak is szüksége lehet pihenésre, figyelemre, segítségre és saját időre.
Önmagunkról gondoskodni nem önzés.
Sokszor éppen ez segít abban, hogy hosszabb távon is jelen tudjunk lenni azok mellett, akik fontosak nekünk.
Talán ma ezt a kérdést is érdemes feltenni:
„És én hogy vagyok?”
A történet edukációs, szemléletformáló céllal készült, és nem helyettesíti az orvosi tanácsadást.