Aznap este Lili már egészen közel húzódott Ilus mamához.
– Mama, igaz az, hogy a testünk belül is takarít?
Ilus mama mosolyogva nézett rá.
– Bizony, kincsem. Még akkor is dolgozik, amikor mi nem is gondolunk rá.
A nagy mesekönyv lassan kinyílt.
A lapokon először csak egy különös, fénylő kis városka látszott.
Piciny utcák.
Apró házak.
Keskeny hidak.
És mindenütt sürgő-forgó manócskák.
Némelyik söprögetett.
Másik rendezgetett.
Volt, aki kis kocsiban vitt valamit.
És volt, aki a patak partján igazgatta a csillogó köveket.
– Ők kik? – kérdezte Lili.
– A test takarító manócskái – felelte Ilus mama. – A mese így mutatja meg nekünk, hogy a szervezetünknek megvannak a maga természetes rendszerei.
Lili ámulva figyelte a nyüzsgést.
– Mit takarítanak?
– Azt, amire már nincs szükség. Amit a test feldolgozott. Amitől meg kell válnia. Hogy belül rend maradhasson.
A könyvben ekkor egy kis manó megállt, és megemelte a sapkáját.
A háta mögött egy nagyobb ház állt, világító ablakokkal.
Mellette egy másik manó kis vödörrel sietett el.
A túloldalon pedig egy apró csatornácska csillogott.
– Olyan, mintha mindenki tudná a feladatát – suttogta Lili.
– Pontosan – bólintott Ilus mama. – A testünkben sok szerv és rendszer dolgozik együtt. A máj, a vesék, az emésztőrendszer, a bőr, a tüdő… mindnek megvan a maga szerepe.
Lili meglepetten nézett fel.
– Akkor a testünk magától is igyekszik rendet tartani?
– Igen. Ezért is fontos, hogy ne úgy gondoljunk rá, mintha mindig valami különleges „nagytakarításra” lenne szüksége. Sokkal inkább arra van szüksége, hogy segítsük a mindennapi munkáját.
– És hogyan segíthetünk?
Ilus mama a könyv egyik oldalára mutatott.
Ott a manócskák vidáman dolgoztak egy tiszta kis patak mellett.
Mellette gyümölcsök, zöldségek, egy puha ágy és egy pár kényelmes cipő is feltűnt.
– Elég folyadékkal. Megfelelő pihenéssel. Változatos táplálkozással. Mozgással. És azzal is, hogy nem terheljük fölöslegesen azt, aminek amúgy is sok dolga van.
Lili egy darabig csendben nézte a manókat.
Az egyik éppen egy ragyogó kis porfelhőt söpört össze.
A másik egy aranyszínű gömböt gördített arrébb.
A harmadik a híd korlátját törölgette.
Mindenki tette a dolgát.
Nem sietve.
Nem panaszkodva.
Csak kitartóan.
– Mama, akkor ezek a manók sosem lustálkodnak?
Ilus mama elmosolyodott.
– Biztosan ők is jobban szeretik, ha könnyebb dolguk van.
– Vagyis ha segítünk nekik?
– Úgy van, kincsem.
Ekkor Lili egy pillanatra felnézett a könyvből.
Egyenesen ránk nézett.
Mintha csendesen megkérdezné:
És te vajon segíted a saját kis manócskáidat?
Aztán újra a könyvre figyelt.
A mesevilágban most egy különösen kedves jelenet bontakozott ki.
A kis manók esteledni kezdtek.
Az utcák tiszták voltak.
A patak csillogott.
A házak ablakai melegen fénylettek.
A manók sorban hazafelé indultak.
– Elkészültek? – kérdezte Lili.
– A mai nappal igen – felelte Ilus mama. – De holnap újra kezdik. Ahogy a testünk is minden nap újra dolgozik értünk.
Lili elgondolkodott.
– Akkor a gondoskodás néha azt is jelenti, hogy megbecsüljük ezt a csendes munkát?
– Igen – mondta Ilus mama halkan. – És nem várjuk meg, míg a testünk kiabálni kezd. Már akkor figyelünk rá, amikor még csak halkan üzen.
A könyv lapjai lassan halványodni kezdtek.
Az utolsó kis manó még visszafordult, és barátságosan intett.
Aztán a városka fényei is elcsendesedtek.
Lili Ilus mamára mosolygott.
– Holnap több vizet fogok inni.
Ilus mama megsimogatta a haját.
– A manócskák biztosan örülnek majd neki.
Reménymentor tanulság:
A testünk nem ellenünk dolgozik, hanem értünk.
Sok természetes folyamata csendben, nap mint nap azon munkálkodik, hogy fennmaradjon a belső rend. A mi feladatunk nem a csodamegoldások keresése, hanem az, hogy egyszerű, jó szokásokkal támogassuk ezt a mindennapi munkát.
A történet edukációs, szemléletformáló céllal készült, és nem helyettesíti az orvosi tanácsadást.